Levendulakék boldogság Pauline Mai

Levendulakék boldogság Pauline Mai

Amikor Penelope tudomást szerez nagymamája, Mathilde balesetéről, csapot-papot otthagyva Berlinből Provence-ba utazik, hogy mielőbb mellette és a segítségére lehessen. A fiatal lánynak éppen kapóra jön, hogy másról gondoskodhat, mert a saját életével pillanatnyilag nem akar foglalkozni. Teljes erőbedobással kezd el dolgozni Mathilde panziójában, a Kis boszorkányban. A végtelen levendulamezők mellett és a francia ínyencségek illatfelhőjében felelevenednek Penelope gondtalan gyermekkorának emlékei, és azon tűnődik, vajon mikor felejtette el, hogyan kell boldognak lenni. A csillagok állása Provence-ban azonban sokkal kedvezőbb, mint ahogyan azt Penelope gondolná...

Érzelmes, elragadó romantikus regény Pauline Mai első kötete - egy fiatal lány útkeresésének története, amelyben a francia konyha szerelmesei sem csalódhatnak.

Idézet
„Az öreg házat mindenki csak Kis boszorkánynak, La Petite Sorcière-nek hívta, pedig nem is volt benne semmi boszorkányos. A fehérre vakolt, sötét fagerendás épületet csupán tízpercnyi autóút választotta el a legközelebbi településtől, a könyvesboltnak, élelmiszerüzletnek és kávézóknak otthont adó Puimoissontól, valahogy mégis elhagyatottnak tűnt a szélben hajladozó, állandóan zúgó, lila levendulatengerben. A homlokzaton, a bejárati ajtó mellett réztábla lógott, amelyen – a karcolásoktól szinte alig kivehetően – a ház neve és egy nagy fa előtt lebegő boszorkány körvonalai látszódtak. Olyan öreg volt már az épület, hogy a rajzolat és a név eredetét homály fedte, akik pedig mesélhettek volna róla, már réges-rég eltávoztak az élők sorából.
Bozontos, fehér bundás kandúr surrant át a kertet díszítő rózsabokrok alatt, amelyek szinte világítottak a lemenő nap aranyszínű fényében. A ház belsejét teljesen betöltötte a levendulaillat: mindenütt kiszárított csokrocskák függtek a mennyezetről, aromájuk összekeveredett a fa jellegzetes illatával. Sötét lépcsősor vezetett fel a hálószobákhoz, ahonnan meredek, keskeny feljárón lehetett a padlásra jutni.
Ott fent állt az idős hölgy, és kinézett az ablakon. Ráncos keze az ablakpárkányon nyugodott. Mellette egy színes, hímzett párna feküdt oly hívogatóan, hogy az ember legszívesebben odahúzta volna a sámlit, hogy felkucorodjon a széles ablakpárkányra, aztán szabadon járassa a tekintetét a tágas levendulamezőkön és a szelíd dombokon, miközben a gondolatai a múltba merülnek. Az öreg hölgyet újra meg újra rabul ejtették a régi idők, és ilyenkor teljesen belefeledkezett az emlékeibe.
Lágy szellő fújt be a nyitott ablakon. Az idős hölgy hosszú, ősz haja az arcát cirógatta. Világos pamutruhája meglebbent a bokája körül. A tekintete, amely egyszerre volt szórakozott és eltökélt, egy távoli pontra szegeződött. Odakint valahol kutya ugatott, de ő meg sem hallotta. Lehajolt, maga elé húzta a fellépőt. Óvatosan felmászott az első fokra, aztán a másodikra, majd oldalvást az ablakdeszkára telepedett, úgy, hogy a bal lába még a fellépőn pihent, majd némi erőfeszítés árán közelebb húzódott az ablaknyíláshoz, és lenézett. Az udvart homokszínű kavics borította. A kavicsok között utat tört magának egy-egy fűszál, igyekezve túlnőni a köveken.
A lenti kis teret zöldellő fák és száraz bozót vette körül, és az egyik irányban a földútra nyílt, amely kanyarogva kötötte össze a környező falvakat. Néhány levendulavirág átsejlett a bokrokon.
Nyikorgás hallatszott, mintha az elvetemedett faburkolat mondani akarna valamit. Az öreg hölgy nem nézett körül, hiszen minden neszt ismert abban a házban, amelyben életének nagy részét töltötte. Hirtelen erősebb fuvallat áramlott be az ablakon. Valami megzördült, a nő pedig nyújtózkodott, hogy elérje, de csak a levegőt markolta. Megtántorodott, és elveszítette az egyensúlyát.
Az idős hölgy zuhant. A ruhája felduzzadt, ősz haja vadul csapkodott az arca körül.
Aztán már csak a levendula egyenletes susogását lehetett hallani, a távolban pedig tovább ugatott a kutya.”

Élfestett kiadás.